Egy hetvenöt éve megjelenő vajdasági magyar hetilap jubileumának emlékezete mi másról is szólhatna, mint arról az örökös küzdelemről, amely a régi elkötelezettség és az új szellemiség között folyt több mint hét évtizeden át, és folyik most is, miközben nemzedékek sora bólint egymás felé. Egy-egy kissé előrehajtott fej néma helyeslése vagy épp nemtetszése éppenséggel sok mindent elmondhatna nekünk, ha most nem az ünneplés lenne a legfontosabb számunkra, és az ünnepeltek köszöntése, pontosabban azok dicsérete, akiknek köszönhetjük, hogy eddig eljutottunk, emlékezhetünk, fogadkozhatunk és a jövőre gondolhatunk. Ki-ki saját érzülete és emléke, elvégzett munkája és felelősségtudata szerint.
Egy hetilap jeles évfordulóján a méltó ünneplés talán az lehet, ha mindannyian az elmúlt hetek, hónapok, évtizedek „Hét Napjainak” összegzéseit, hetvenöt év legjobb, ma is időszerű írásait egy képzeletbeli újságba gyűjtjük össze, így őrizve meg mindazt, ami az időnek, a múlandóságnak, a feledésnek ellenállt, mert egy zűrzavaros világban — és mikor nem az volt a világ ezen a tájon? — mindig a legfontosabb feladat a rendteremtés, az értékőrzés írással, cikkel, kommentárral, riporttal; egyszóval: értékteremtéssel.
Nemzedékek sora találkozhat így ennek a képzeletbeli lapnak a hasábjain: újságírók, fotósok, lektorok, szerkesztők, akiknek naponta kellett szembesülniük a teremtő, alkotó ember örök kételyével: hogyan formáljam a mondatot úgy, hogy hiteléhez, erejéhez kétség ne férjen. Mert megbizonyosodhattunk arról is, hogy e táj egyik legnehezebb időszakában, a múlt század ’90-es éveinek közepe táján egyáltalán nem volt mindegy, hogy a lapolvasó a 7 Napot, az Új Hét Napot vagy a Szabad Hét Napot vette a kezébe, ha tájékozódni szeretett volna mindarról, ami körülvette, ami elkeserítette, vagy éppen földönfutóvá tette.
A lényegi kérdések persze továbbra is változatlanok, hiszen a tájékoztatás kérdése — a nélkülözhetetlen anyagi gondok rendezésén kívül — magával hozza-e a professzionista szempontok és erények további térhódításának és az újságírói szabadság határainak örökös tágítását is úgy, hogy közben maga az újságíró egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy igényli-e, támogatja-e az ilyen jellegű irányultságot, fontosnak tartja-e egy nemzeti kisebbség száz éve tartó eróziójának megállítását, igényeinek elismerését — szóban és tettekben egyaránt.
Ennyi év után mi mást is kívánhat ilyenkor az ember az ünneplőknek? Mint hogy az újságíró mindig tudja, kinek ír, ki az olvasója, de legfőképp, hogy kételye sosem legyen, mert mindig tudja: van kinek írnia, lapot szerkesztenie őszinte felelősségérzettel és lelkesedéssel, valós és virtuális tereink kitöltésével — olvasóinak nagy örömére. Ennek reményében fogadják őszinte jubileumi jókívánságaimat a saját és a Magyar Nemzeti Tanács nevében!
Forrás: Hét Nap, 2021. április 8.